OMG!!!

Hétfőn korán keltem reggel, mert még elő kellett keresnem a színházbérletem, mivel délután előadásra mentünk. Nagyon szeretek szinhazba járni, ennek sok oka van, de senkit nem akarok untatni az áradozásommal. Az első sorba szól a bérletünk, ami nem a legjobb hely, de ez van.

A bérletben 4 előadás van. Eddig hárojm volt megtartva. Van egy színész, aki már rögtön első látásra (enyhén szólva) szimpatikus volt  A második előadáson láttam először, ő játszotta a főszereplő cuki, de betegeskedő fiát. Tényleg egy elég helyes fiatalemberről van szó,  szóval a szünetben kikerestem magamnak a nevét a programfüzetben, amiből azt is megtudtam, hogy egyetemi hallgató,  és itt tölti a gyakornoki évét. Ebből arra asszociáltam, hogy nem lehet olyan sokkal idősebb nálam. Úgy 25 körülire saccoltam. Én viszont csak 16 vagyok, szóval teljesen reménytelennek találtam az ügyet. A második felvonásban tűnt fel a barátnőmnek, hogy elég gyakran nézeget az első sorba, és azt mondta, hogy szerinte engem néz. Természetesen lehülyéztem, és mondtam neki, hogy szórakozzon mással. De azért én is élveztem figyelni a srácot, és rá kellett döbbennem, hogy igaza volt a barátnőmnek. Tényleg elég sokat nézett rám, de én ezt normálisnak találtam, mivel a színészek a közönségnek játszanak, és természetes, hogy körbenéznek a nézőtéren.

Amikor vége lett az előadásnak háromszor jöttek meghajolni az előadók,  és mind háromszor rám nézett cuki mosollyal az arcán. Éreztem,  hogy elpirulok,  de reméltem, hogy van elég sötét ahhoz, hogy ne vegye észre senki. Előadás után kimentünk az előtérbe,  kivettük a ruhatárból a cuccainkat,  és vártuk,  hogy jöjjenek értünk. Nagyban beszélek anyámmal, mire egy óvatos, de határozott lökést érzek az oldalamon. Rögtön felkaptam a fejem, és azt láttam,  hogy Ő jön le a lépcsőn és engem néz kedvesen mosolyogva. Teljesen elolvadtam, viszont én nem vagyok az a lány akit egy mosollyal le lehet venni a lábáról,  mégis egy új, számomra eddig ismeretlen érzés férkőzött belém. Otthon rögtön rákerestem neten, és szerencsémre megtaláltam a Facebook profilját. Félve, de rányomtam a barátnak jelölés gombra.

Hétfőn volt a harmadik előadás. Kicsit izgultam előző nap, hogy vajon felismer-e. Egy ujjatlan fekete felsőt,  egy rövid, mintás szoknyát és hozzá illő cipőt vettem fel, hosszú hajamat kiengedtem,  az elülső tincseket egy-egy hullámcsattal hátracsatoltam. Egyébként nem szeretem annyira a miniszoknyákat, mert mindig kissé feszélyezve érzem magam bennük.

Ötkor kezdődött a műsor,  szóval suli után elmentünk fagyizni barátnőmékkel. Fél ötkor már a színházban voltunk. Gyorsan lepakoltunk a ruhatárba, majd egészen addig beszélgettünk, míg meg nem szólalt a hangosbemondó megszokott hangja. Helyet foglaltunk az első sorban bal oldalt. Barátnőmmel összesúgtunk, hogy innen majd jobban fogjuk látni Őt. :)
Maga az előadás fantasztikus volt (mint mindig). A történet elég érdekes, viszont kihozták belőle a lehető legjobbat. A mű címe Sweet Charity volt (csekkolnjátok neten, ha érdekel titeket), egy lány a főszereplő - Charity - akinek az a munkája, hogy - elmondása szerint - "adakozik az éjszakában". Egy véletlen folytán találkozik a híres filmszínésszel - Vittorioval ♡♡♡ - aki elhívja vacsorázni és a szobájában is történnek dolgok, amelyeket megzavar Vittorio kedvese - Ursula -, így a lánynak el kell bújnia, jobb híján a színész szekrényében. Később megismerkedik egy udvarias fiatalemberrel - Oscarral - , aki randevúra hívja, majd később el is jegyzi. A poént nem lőném le, de tátva maradt a szánk a végére.

Az elején még nem esett le neki, ki vagyok, de amint rámosolyogtam, nem tudta rólam levenni azt a gyönyörű kék szemét. Az egész három órás műsor alatt végig szemeztünk, szinte nem is tudtam odafigyelni a darabra, valamiért mindig elkalandozott a tekintetem. Tényleg egy nagyon helyes srácról van szó, szóval alig hittem l ezt az egészet. Még sosem kerültem ehhez hasonló helyzetbe, pedig történtek már őrült dolgok körülöttem. Viszont hogy egy ilyen jóképű fiatalember pont engem szúrjon ki az egész teremben magának, az lehetetlennek tűnt. Nagyon aranyosan mosolygott,  én mindig viszonoztam ezt, majd miután kissé már felbátorodtam, összeszedtem magam és úgy döntöttem, teszek róla, hogy emlékezzen rám továbbra is. Nem tudom, hogy sikerült rávennem magam, de rákacsintottam. Látszott rajta, hogy kicsit meglepődött, viszont viszonozta gesztusomat. Na én ott helyben elolvadtam. Éreztem, hogy elég erőteljesen elpirultam, és ezen természetesen az sem segített, hogy barátnőim két oldalról beszéltek hozzám,  hogy "Úristen, én is láttam-e, hogy mit csinált?!". Én biztosítottam őket, hogy a szemem még mindig tökéletesen funkcionál. Ezután már meg sem lepődtem, hogy állandóan a tekintetemet kereste. Én pedig mosolyogva fogadtam gyönyörű szemének pillantásait. Kétségkívül tetszett/tetszik nekem, már csak az a kérdés, ő mit gondolhat rólam.

Szinte a fellegekben jártam, mire vége lett az előadásnak. Nem tudtam másra gondolni, csak rá, és egy értelmes szó vagy mondat sem hagyta el számat.  Miután kivettük kabátainkat a ruhatárból, odatelepedtünk egy asztalhoz, ahonnan jól rá lehetett látni a lépcsőre. Beszélgettünk barátnőmékkel, míg meg nem láttam azt amire - vagy inkább akire - vártam. Csak egy pillantás, egy mosoly elég volt ahhoz, hogy újonnan előjöjjön az az érzés,  amit a darab alatt éreztem.

Otthon szokásomhoz híven úgy döntöttem, hogy még egyszer ránézek a Facebook üzeneteimre, hátha jött valami újdonság. És megérzésem nem csalt, tényleg várt rám egy olvasatlan levél. Még mielőtt megnyitottam volna, teljesen abban a hitben voltam, hogy valamelyik barátnőmnek támadt kedve átbeszélni a színházban történeteket. Viszont meglepetésemre nem így volt. A fiútól érkezett az üzenet, amiben összesen egy kacsintó smiley - ;) -állt. Rögtön vettem a célzást, és Visszaírtam neki. Csak keveset beszéltünk, és azt is csak színház témában, de nekem az bőven elég volt. Elmondtam neki, mennyire tetszett az előadás, és hogy milyen fantasztikusat alakított. Sőt azt is elárultam, hogy szombaton újból megnézem a színdarabot. Említés esett az előző szerepéről is, és mondta, hogy a mostani szerepét nagyon szereti. :) Elköszönéskor,  írtam neki, hogy remélem, majd még beszélünk, erre azt válaszolta,  hogy biztos, úgyhogy reménykedve aludtam el, és már azt tervezgettem, hogy a szombati napon odamegyek hozzá beszélgetni picit.

Másnap barátnőmmel elmentünk jegyet venni a hétvégire, de sajnos nem volt már rá jegy, így a csütörtökire vettünk. Úgy gondoltam, nem szólok neki az időpontváltozásról, legyen csak meglepetés, és azt meg csak leveszi, hogy akkor valószínűleg szombaton nem megyek.

Az első felvonásban tulajdonképp észre sem vett, emiatt kicsit csalódott voltam. Bár nem az ő hibája. Nem számított rá, hogy ott leszek, ráadásul az egész terem nyugdíjasokkal volt tele, így nem is nagyon nézegette a közönséget.
Viszont a másodikban már észrevett, és pont a felvonás elején,  szóval onnantól kezdve ugyanaz ment, mint az előző előadásokon. A darab után gondolkodtam azon, hogy picit tovább maradok, hátha tudok vele pár szót váltani természetesen csak a színjátékkal kapcsolatban. Viszont sajnos nem tudtam sokat várni, mennem kellett.

Legközelebb június elején lesz alkalmam találkozni vele, addig is nem tudom, mi lesz. Májusban van a szülinapja, szóval szeretnék írni neki a jeles nap alkalmából, és legkésőbb akkor beszélünk majd. Kívánjatok szerencsét!

Puszi

El nem küldött levél (blogajánló)

Sziasztok!

Szünet előtti utolsó tanítási napunk volt, hetedik óránk biosz volt, és a laborban kísérleteztünk. Nem tudom pontosan kik és honnan, de jöttek minket és az órát megnézni felnőttek (azt hiszem tanárok más sulikból, vagy valami ilyesmi, nem is lényeges). Szóval szépen "eljátszogattunk" az órán, és miután kicsengettek, néhányunknak ott kellett maradni mosogatni, mivel a laboráns távol volt aznap.A legvégére négyen maradtunk: két fiú osztálytársunk, a barátnőm és én. A vendégeknek (akik időközben már elmentek) volt kitéve a labor előtti váróhelyiségben kávé, víz és pogácsa, és úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk kárbaveszni azt a jó kávét és a finom pogácsát. Szóval leültünk "ebédelni".  Egy kis idő múlva az egyik srácnak haza kellett mennie, mi viszont úgy döntöttünk maradunk még egy kicsit, miven egyszerűen nem volt kedvünk hazamenni. Mindenféléről beszélgettünk, az általános témáktól kezdve az osztályügyeken át a húsvéti programokig. Szóba került a blogolás is, és mondta a Christopher (így hívják a fiút), hogy neki is van, és ha esetleg lenne kedvünk megnézni, akkor szívesen elküldi nekünk. Észre sem vettük az idő múlását, és mire feleszméltünk, már fél hét volt. Úgy döntöttünk, hogy Fannival elkísérjük a Christophert a buszra, utána pedig elmegyek a Fannival a vasútállomásra, és megvárom vele a fél nyolcas vonatot. Csak hát szivem természetesen félrenézte, és csak fél kilenckor jött vonat. Bár ez egyáltalán nem volt baj, sőt kicsit még örültünk is neki, hogy még beszélgethetünk. Mire hazaértem a Christopher már elküldte a blogját, de mondta, hogy gépről nézzem, mert úgy jobb, viszont csak teló volt nálam. És csak ma néztem meg laptopról. És hát elámultam, mert nem is gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog, amit látok. Csodálatos, győződjetek meg róla magatok is ;)



Christophernek szánt levelem:

Szia! Most jutottam el odáig, hogy gépről megnézzem a blogodat (ezt: http://roomoftranquility.tumblr.com/ ) És el kell hogy mondjam, mennyire tetszik. Tetszik a zene, tetszenek a képek, és tetszik az, hogy mennyire kifejezi azt, amit nem lehet szavakkal leírni. Egyszerűen gyönyörű, és tökéletes. Bár nem tudom, mennyire helyes ezeket a szavakat használni, mivel elég relatív fogalmak. Vannak olyan képek, amelyek vészjóslóak, mégis valamilyen szinten nyugalmat is árasztanak. Vannak olyanok, amelyekben én biztosan mást látok, mint te, és olyanok is vannak, amiket nem tudok értelmezni (még). Kezdetben úgy gondoltam, hogy ez a "világ" kissé távolabb áll tőlem, de ahogy egyre inkább belemerültem a nézegetésükbe, úgy éreztem, mintha ez egy kicsi lenne belőlem is. Olvastam valahol, hogy az alkotáson (ez esetben blogon) keresztül meg lehet ismerni az alkotót. Nem tudom, te mennyire értesz egyet ezzel, de szerintem van igazságtartalma. És hát, nekem tetszik, amit látok/hallok, és úgy hallottam biztos forrásokból, hogy másoknak is. Ebből arra jutottam, hogy eszméletlenül értember vagy. De komolyan... Sokaknak fogalmuk sincs, hogy mi rejtőzik benned valójában, pedig szerintem érdemes lenne megismerniük téged (meg úgy általánosságban mindenkit), mielőtt ítélkeznének, vagy elnyomnák azokat, akiknek igenis érvényesülniük kellene. Jó az, amit csinálsz, és remélem még sokáig figyelhetem a posztjaidat. :) Bocsi, ha kicsit hosszú lett, meg valószínűleg néhol értelmetlen is, de hát.. szóval nekem ez a véleményem.

Nina

Na sziasztok :)

Van egy barátnőm (Dorina), akiről nemrég tudtam meg, hogy blogot vezet. Egészen véletlenül elszólta magát előttem, valami olyasmit, hogy "igen, telóról nem szeret képeket beszúrni a blogjába". Erre én azzal a tipikus meglepett fejjemmel rákérdeztem, hogy mégis miért nem mondta eddig xD Erre szép nyugodtan azt válaszolta, hogy eddig sem tudtam, és ezután sem fogok beleolvasni.

Na aki ismer engem, az tudja, hogy eszméletlenül kíváncsi természetű vagyok. Ezt nem úgy kell érteni, hogy mások magánéletében vájkálok, hanem csak szimplán szeretek utánanézni dolgoknak, kutatgatni, mindent tudni arról, amiről akarok. Szóval első adandó alkalommal rávetettem magam a legjobb barátnőmre (Fannira), aki egyébként a Dorina BF-je is egyben (sőt általánosban osztálytársak is voltak), hogy mit tud erről az egészről. Ő mondta, hogy már megpróbáltak róla többet kideríteni, mivel egy másik barátnőnkkel (Dorkával) tavaly megtalálták azt a füzetét, amibe a bejegyzéseket írta. Viszont semmire sem jutottak, pedig sokféleképp kerestek rá, mégsem jött össze. :/ Na de akkor még nem tudták, hogy ilyen ügyekben számíthatnak rám :) 

Hogy Fannit idézzem, "én már tapasztalt vagyok a kémkedésben", így igazából nem volt túlságosan nehéz dolgom, bár azért könnyűnek sem mondanám. Beírtam az e-mail címét a keresőbe, így gyorsan megtaláltam a felhasználói fiókját. Először azt hittem, rossz nyomon járok, de barátnőm eloszlatta kétségeim. Magnéztem a profilját, és hogy milyen blogok fűződnek hozzá. Meglepetésemre egy One Direction témájú blogra bukkantam. Ekkor gondoltam azt, hogy biztosan nem ez a keresett oldal, mivel Dorináról álmomban sem gondoltam volna, hogy Harry Styles Fanfiction-t ír. Csalódottan hívtam fel a Fannit, hiszen kudarcot vallottam. Viszont miután beszámoltam neki, hogy jutottam el az 1D-s oldalhoz és kérdeztem,  hogy mit tegyek, nem kaptam választ. A következő 5 perc úgy nézett ki, hogy én szólítgattam őt,  ő meg csak döbbentem hallgatott. Eltartott egy kis ideig,  mire egy értelmes szót ki tudtam belőle húzni. Azt mondta, hogy szerinte az a keresett blog. Amikor megtaláltak a füzetét, megtudták, hogy Harry a főszereplő.

Természetesen rögtön elkezdtük olvasni, a beszélgetést pedig Messengeren folytattuk. Nagyon tetszett mindkettőnknek, hajnali négy körül döntöttünk úgy, hogy el kellene mennünk aludni, mert másnap suli van, és nem bírunk majd reggel felkelni. (Ez egyébként így is lett, Fanni barátnőm sikeresen le is késte a vonatot :D ).

Szerintem érdemes egy kicsit beleolvasnotok. Én személy szerint nagyon élvezetesnek találom olvasását, de döntsétek el ti ;)

http://sikereskarriercsere1dharry.blogspot.hu/?m=1

Beni

Idén új angoltanárt kaptunk félévtől, mivel az előző babát vár, így el kellett mennie. Egy fiatal, nőt kaptunk, aki nemrég végezte el az egyetemet történelem-angol szakos tanárként. Ha jól tudom másfél évet tanított egy kisebb iskolában, mielőtt nálunk kezdett volna el dolgozni. Régebben ő is ebbe a gimibe járt, mint én, szóval ilyen téren tapasztaltnak mondható. Egy, a városunktól nem messze lévő településről jár be minden nap, néha délutánonként össze is szoktunk futni, amikor a buszra igyekszünk. Nem ismerem még annyira, mégis abba a helyzetbe kerültem, hogy alig 2 hónapos ismertség után véleményt kellett róla alkotnom.

Nemrég volt egy óránk csütörtökön (amin egyébként épp a biosz házimat tökéletesítettem), amit pár perccel előbb befejezett.Mindenkinek adott egy-egy kis papírszeletet, és arra kért minket, hogy őszintén írjuk le, hogy mit gondolunk az ő tanítási módszereiről, mi az, ami tetszik nekünk benne, és mi az, amin változtatnánk. Nos, aki ismer engem, az tudja, hogy nálam a véleményírás, az esszék, fogalmazások nem 5 perc alatt születnek meg, ráadásul volt rá kb. 3 percem, hogy valamit alkossak (ráadásul még a biológiát sem fejeztem be). Szóval arra jutottam, hogy nem írok semmit, mivel semmi sem jutott az eszembe, amit leírhattam volna. Óra után megvártam, amíg mindenki elhagyta a termet, és szóltam a barátnőmnek is, hogy most az egyszer ne várjon meg. Aztán odaléptem hozzá, és mondtam, hogy ne haragudjon, de nekem ez most nem megy. Szivem szerintem kicsit megijedt, vagy nem is tudom, de rögtön mondta, hogy ha nem szeretném, akkor nem muszály ám, meg hogy nem kötelező, stb. Kicsit bűntudatom volt utána, úgy terveztem, hogy majd a hétvégén megírom, mivel másnap nem volt tanítás, hanem csak valami diáknapféleség, ezért tanulnom sem kellett másnapra. Barátnőmmel elmentünk délután vásárolgatni, és természetesen elmeséltem neki, mi volt angolon. Egy csomó tök jó ötletet adott (bár később egyiket sem használtam fel), ezért gondoltam megírom este, nehogy elszálljon az ihlet. Szóval úgy nézett ki a dolog, hogy hazaértem úgy 8 körül, az esti rutinom után pedig kb. 11-kor arra jutottam, hogy cseppet sem vagyok fáradt, ezért végül nekiálltam. Egy órám azzal telt el, hogy mindig elkezdtem írni valamit, de mivel nem találtam megfelelőnek, rögtön ki is radíroztam. Kemény 60 perc után meguntam ezt, és gondoltam lesz, ami lesz, most már jó ez úgy, ahogy van. Három A4-es oldalt írtam, ráadásul max egy mondat volt benne, ami arról szólt, amiről kellett. Valójában én szépen levezettem a nőről alkotott képem változásait mindenféle mély gondolatokkal, metaforákkal és hasonlatokkal kiegészítve. Hajnali három volt, mire befejeztem,  de rögtön az járt a fejemben, hogy "nem, én ezt nem adhatom oda neki, mert már túlságosan is őszinte".

Másnap megmutattam a barátnőmnek,  aki mindig a legjobb tippeket adja, és azt mondta, hogy szerinte nyugodtan vigyem el neki. Megkönnyebbültem, mert igazából csak az ő véleménye az, ami igazán számít nekem. Szóval ilyen "most vagy soha" érzéssel odaadtam neki. Miután felfogtam,  hogy mit csináltam, két dolog járt a fejemben. Vagy nagyon elcsesztem az elkövetkező éveim,  vagy pont ellenkezőleg. Egész hétvégét végigizgultam,  és vártam,  hogy mi lesz.

Következő hét elején óra után adta vissza a fuzetemet, amibe írtam,  és annyit mondott, hogy köszöni szépen, meg hogy nagyon jól esett neki, amiket írtam. Ezt nem igazán tudtam hova tenni, mert azért negatívum is volt benne bőven, de az már nem az én dolgom. Azóta elég jóba lettünk egymással, sőt elvállalta, hogy teljesen ingyen felkészít nyelvvizsgára és érettségire is. Szóval jól alakult a kapcsolatunk.

Töri

Sziasztok!
Komolyan mondom kész szenvedés a töri esszékre való felkészülés, de abszolút megéri. Túl vagyok egy esszédolgozaton, amit még nem osztottak ki, de úgy tervezem, ha kézhez kapjuk feltöltöm az új, direkt erre a célra létrehozott blogomba, mivel 'középszintű érettségi követelmény'. Valamint mellékelek majd még 3 esszétételt, amit készítettem. Az előző témazáróm csodával határos módon ötös lett. Na jó, nem is volt olyan nagy dolog, mivel egy nappal később írtam, mint a többiek, és szerencsémre ugyanazt, mint ők, szóval első dolgom volt megkérdezni, milyen feladatok voltak. Ráadásul egy időben írtam a dolgozatot egy barátnőmmel, akinek mivel megsérült a jobb keze, őt feleltette a tanár, míg én írtam a dolgozatot. Szóval én bent voltam a teremben a cuccommal, telómmal, mindenemmel együtt, a tanár pedig kiment a folyosóra lefeleltetni a barátnőmet, hogy ne halljam, amit mond. Én meg szép nyugodtan írtam a dolgozatomat, és igazából bármilyen segédeszközt tudtam volna használni, de felesleges volt, mert anélkül is simán ment. Óra után barátnőm azzal a "basszusdemázlistavagy" fejével jött vissza a terembe, és ugyan pár szót még váltottunk a dolival kapcsolatban, inkább másról dumáltunk, mert örültünk, hogy végre véget ért az emiatt való stresszelés. :)

Töri xD

Hello :)

Na szóval most kedvem támadt írni valamit, mivel semmi kedvem sincs tanulni. Holnapután töri TZ, szóval igen, most épp készülnöm kéne rá. Van két napom bemagolni, egy rakás leckét, de szerintem nem lesz olyan vészes a dolgozat, majd egy kicsit összedolgozunk a csajszikkal. :) Amit mások puskázásnak hívnak, mi csapatmunkának. ;) Egyébként mostanában egész megszerettem a törit, ami nagyon fura, mert mindig is utáltam. Szerintem ez a tanárnak köszönhető. De most komolyan... Általánosban kifogtam egy egy bunkó, szívatósat, aki eleve utált engem, bár egyáltalán nem értettem, hogy mi oka volt rá, most pedig egy egész aranyos, mégis nagyon szigorú tanárnőnk van, aki sztem bír engem, bár nem igazán szokta kimutatni, ha kedvel valakit. 

Volt egyszer, hogy valami élménynapnak nevezett diáknapszerűség volt a suliban, és előtte egy héttel megkérdezett engem és egy barátnőmet, hogy nincs-e kedvünk segíteni neki, mert kézműveskedni fog az 5. és 9. osztállyal, és elkelne még egy-két segéd. Mi persze azonnal vállaltuk, egyrészt mivel egyáltalán nem érdekeltek minket az előadások a túzokok helyzetéről, meg a kihalóban lévő irodalmi ágazatokról, és egyebekről; másrészt pedig gondoltuk, hogy ezáltal jobban megismerhetjük egymást. Így visszagondolva pontosan úgy lett, mint azt vártam, azóta is ő az egyik kedvenc tanárom. 

Egyébként nálam ez a kedvenc tanár dolog kicsit furán működik, mert hajlamos voltam a többségben csak a jó tulajdonságaikat észrevenni, a rosszakat pedig kevésbé vettem figyelembe, mert hittem abban, hogy alapjáraton az emberek nem rosszak, csak a környezetük változtatja meg őket negatív irányba. Ebben amúgy nagyon kevés ideig hittem (még kilencedikben, amikor egy új suliba kerültem, és nem ismertem szinte senkit), hamar rá kellet jönnöm, hogy ez az elméletem úgy hülyeség, ahogy van. Egyébként szerintem az első pár hónapban meg lehet ismerni az osztálytársakat annyira, hogy el lehessen dönteni, hogy kik azok, akikkel tartósabb kapcsolat, barátság létrejöhet, és kik azok, akikkel egy szót sem érdemes váltani. Eleinte nehéz volt, követtem is el pár hibát, de mostanra már többé-kevésbé meg tudom állapítani, kik azok, akikre számíthatok. Természetesen vannak, akikkel nem szimpatizálok (ez azért enyhe kifejezés), de tudom, hogy nem kell velük és a beszólásaikkal foglalkozni, de ez azért nem megy könnyen. 

Szerencsére sok jólelkű, segítőkész embert találtam az iskolámban, mind a diákok, mind a tanárok között, akikkel meg tudom beszélni a gondjaimat, problémáimat. Viszont ez sem egyszerű dolog... Jó, lehet, hogy valaki olyan, hogy bármikor meg tud nyílni, a másik előtt, de én nem ilyen vagyok. Alapvetően az a gondom, hogy teljesen bizalmatlan vagyok, nem tudom, kinek, mit mondhatok el. Sajnos voltak ezzel kapcsolatban rossz tapasztalataim. Röviden annyi, hogy az ofő nagyon pletykás. Akinek volt dolga hasonló karakterű emberrel, az valószínűleg érti, mire gondolok. Amit elmondunk neki, azt egy óra múlva már az egész suli tudja... De nem számít.

Térjünk vissza az eredeti témára. Na szóval a töri. Már vagy egy órája bámulom az évszámokat, de sehogy sem akar megmaradni a fejemben egy sem. Ezt utálom legjobban a töriben. Oké, értem én, hogy fontos az kronológia, hogy össze tudjuk hasonlítani, hogy egy időben különböző helyeken milyen helyzet volt, de nekem ez nem megy. Egyszerűen hülye vagyok az évszámokhoz. :D Bármit meg tudok jegyezni, de ezt valamiért nem. Folyamatosan keverem mindet mindennel, és igazából az már jónak számít, ha egyáltalán a századot el tudom találni. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy érdekel ez a témakör, ami nálam nagy szó. Felfedezések, vallások, Anglia és Hollandia a fő téma, ami így lehet, hogy egyszerűnek hangzik, de higgyétek el, kicsit sem az. Annyi új személyt és fogalmat kell megtanulni, hogy ha mindet kidolgoznám, szerintem egy hét múlva se végeznék vele. Úgyhogy szerintem most neki is állok.

Sziasztok :)

Hey :)

Helló mindenki! :)

Ezt egy ilyen bemutatkozós bejegyzésnek szántam. Habár nem erősségem hogy magamról beszéljek/írjak, azért megpróbálom.

Szóval, a nevem Anna. 16 éves vagyok, 10. osztályba járok. Azon kevesek közé tartozom, akik szeretnek suliba járni. Na, ne ijedjen meg senki, nem vagyok se tanulásmániás, se stréber, meg ilyenek. Ennek is megvannak az okai, majd talán egy későbbi időpontban ezt is elmesélem. Egyébként másokhoz hasonlóan én sem szeretek tanulni, sokkal inkább vonz ilyenkor pl. a laptopom, ami szinte követeli, hogy "nem, most ne tanulj, gyere, nézz fel inkább Facebookra", valamint a telómat és tabomat is szeretem előszeretettel "bökdösni"tanulás helyett. :) 

De hát jah, tanulni muszáj. És ha már kötelező, nincs mit tenni, el kell fogadni.. Régebben volt az a könyvmániás korszakom, amikor 24h-ban csak olvasni akartam. Ez ha jól emlékszem a Harry Potterrel kezdődött, amit vagy ezerszer újraolvastam később is, de igazából bármilyen könyv jöhetett.. Volt a könyves korszakomon belül is még egy periódus, amikor Szent Johanna Gimit olvastam egyfolytában, de tényleg. Így visszagondolva, már tudom, miért is voltam annyira rossz töriből. xD 

Hát igen, a törit mindig is utáltam. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem sosem érdekelt igazán, hogy "nyolcvanhatodik ikszipszilon király" miket csinált, vagy hogy miért volt népfelkelés "sosem tudom megjegyezni mikor". Oké, értem én, hogy fontos tantárgy, meg érettségizni kell belőle, de akkor is.. :D Engem abszolút hidegen hagy. Annyi évszámot... Pff. :D Ráadásul az általános iskolás tanár is csak rontott a helyzeten. Jó, tényleg nem voltam kisangyal az óráin (ami csak annyit takar, hogy csak szimplán nem figyeltem oda az óráin, helyette inkább a barátnőmmel beszélgettem), de azért akkor is túlzásba vitte a dolgot. Na mindegy, lehet, hogy erre is visszatérek majd egy másik alkalommal (feltéve, ha lesz rá érdeklődő :P ). 

A történelemmel ellentétben mindig is totál odavoltam a biológiáért. Kiskoromban mindig állatorvos akartam lenni, aztán később gyerekorvos, sebész, törvényszéki antropológus (Thanks Dr. Csont :D ), aztán pszichológus, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy biosztanár, de arról hamar lemondtam. xD Mindig is szerettem a természetet, imádtam az állatokat, a szabadban lenni. Most is olyan osztályba járok, ahol ilyen specializációt kellett választani (biosz, töri vagy matek), és én természetesen a biosz mellett döntöttem. Ami igazából annyit jelent, hogy emelt óraszámban tanulom a bioszt. Nem hangozhat igazán érdekesnek, számomra mégis szuper döntés volt ezt az iskolát és specet megjelölni a nyolcadikos jelentkezési lapomon.

Sok pozitív, de ezzel szemben negatív dolgot éltem át ebben a durván két és fél évben. Azt kell mondjam, hogy én úgy éltem meg, hogy a negatív többségben volt, de mindig próbáltam úrrá lenni a kialakult helyzeteken, több-kevesebb sikerrel. Annyi új és nagyszerű embert ismertem meg, hogy már ezért megérte ezt választanom. Persze voltak/vannak olyan emberek, akikkel nem jöttem ki/jövök ki jól, és ebből problémáim is voltak. De most nem ez a téma. :) 

Szóval visszatérve rám. :D Hát öhm... Nem igazán tudom mit írjak. Most kezdjek el a hobbijaimról, kedvenc dolgaimról beszélni? Az olyan sablonos... Majd úgyis mindent megtudhattok, ha nyomon követitek ezeket a kis írásaimat. 

Addig is sziasztok :)